Scharans semmiben sem különbözött a többi alpesi falutól, korábban olykor átgyalogolt rajta egy-két turista, ám mostanában építészek és műkedvelők lepik el időről időre a terepet. Szíves népek fogadják az embert, és a helyi cukrász házi bodzaszörpje felejthetetlen, de az itt élők egyáltalán nem értik, mi hajtja ide a kíváncsiskodókat.

Igaz, ami igaz, a XXI. századi építészet nagy öregjei között számon tartott Valerio Olgiati (ejtsd: oldzsáti) mindent megtett azért a nemes célért, hogy a rendelkezésére álló művészi eszközökkel a funkciójában errefelé egyedülálló épületet beillessze a szűk utcákat alkotó, jórészt 150–200 éves, boronafalú, kőalapú alpesi házak közé. A helyiek – főleg az öregebbek – mégis idegenkednek a vörösesbarna betontömbtől, mely ablaktalan falaival egy kellemes kőkutas terecske egyik sarkában húzza meg magát. Linard Bardill – a megrendelő, aki maga is művészember, költő és dalszerző, és korábban is itt élt a családjával – tökéletesen elégedett az eredménnyel: semmit sem változtatna műteremházán, amely számára a munkához szükséges elvonulást, nyugalmat biztosítja, és melynek kivitelezését saját maga felügyelte.

ÉPÍTÉSZET: VALERIO OLGIATI | SZÖVEG: SZŐKE VIRÁG | FOTÓ: ARCHIVE OLGIATI