Lehetetlen úgy írni a Millenniumi Városközpont új épületeiről, hogy ne gondoljunk más nagyvárosok vízparti fekvésű – valaha szennyes, ipari és reménytelen – zónáinak eszmei és esztétikai felértékelődésére, és az ezáltal megkövetelt új építészeti normákra. Hamburgban nemcsak a Herzog és deMeuron iroda filharmóniaépülete teszi feledhetetlenné a Hafencity-t, hanem a teljes, százötvenöt hektáros Elba-parti terület átgondolt, sokféle funkcióval tagolt kialakítása is lenyűgöző. Rotterdamtól Liver­poolig számos vízparti fekvésű város – ha különböző léptékben is – hasonló tanulási folyamaton ment keresztül, és az, ahol most tartanak, akarva-akaratlanul is árnyékot vet minden mondatra, amely Budapest újabb keletű Duna-parti épületeit méltatná.

A város egyik legfontosabb tízhektáros területe, a budapesti városképet unokáink számára is meghatározó dél-pesti szakasz szinte észrevétlenül épül be. Talán azért nincs hangoskodás körülötte, mert ki-ki levezette már a dühét előbb a Nemzeti Színház szégyenletes tervezéstörténetén, majd a Művészetek Palotája nem kevésbé pikáns finanszírozási bukfencén. Amíg az előbbi áll, az építészszakma ellenőrzőjében ott virít az igazgatói megrovás, az utóbbit „csak” a kultúrafinanszírozás sínyli meg, és „csak” három évtizedre.

Építészet: Vadász Bence és Miklós Zoltán | Szöveg: Somlyódy Nóra | fotó: Batár Zsolt