A Budapest környéki falvak alvóvárossá alakulása kétes érték; a mai ­viszonyok és áramlatok között a szuburbiában még nehezebb megtalálni a kötelező építészeti egyensúlyt, hogy ami célszerű és jól használható, az a környezettel és önmagával is harmóniában legyen. Ifj. Benczúr László­nak sikerült ez a mutatvány – méghozzá sztereotípiáktól mentesen.

A tervezőt a mai helyzet némileg elkeseríti: az önkormányzatok nem képesek a megnövekedett lakosságot kiszolgáló infrastrukturális fejlesztésekre; a közművek hiányát tetézi a brutálisan növekvő forgalom, a közutak gyorsan romló állapota. Még ha volna is pénz elkerülő utak építésére, félő, hogy éppen a budai szuburbia legfőbb vonzere­je, az erdők közelsége, a csend és a jó levegő válna semmivé.

Ilyen helyzetben az építésznek különösen izgalmas, hogyan változik a településkép. A régebbi épületek a korabeli életmód megszabta takarékos kialakítású, kisméretű és nem utolsósorban egységes megjelenésű házak. Ehhez képest manapság nem a lehetőségek, hanem a vélt igények határozzák meg az épületek méretét, formáját, anyaghasználatát. A fogyasztói társadalom szülte rémkép az, amit az újonnan parcellázott területeken láthatunk, mondja ifj. Benczúr László: egymásnak feszül a magát organikusként definiáló vonal, a minimalista dobozépítészet, a mediterrán, a neo-Bauhaus és persze a hát­térből a többit kikacagó „tüzépbarokk”…