Meredek utcán kaptatok fel a város fölé. Itt áll – teljes nyugalomban – a budai hegyek övezte zugban a ház. Meglepetésemre a kerítés mögött egy négyzet alakú fal fogad. Tiszta, zárt voltával nem lök el magától, inkább roppant kíváncsivá tesz. Vajon mi tárulhat fel mögötte, hiszen a hely, ahová érkeztem, páratlan panorámával bír. Kockatömbnek álcázva így a ház első sugallata: „nem másoknak megmutatni, hanem magunknak megteremteni”.

Mi a fontosabb, kérdezhetjük: a ház, ahogy megpillantom, vagy az, amit a házból látok? Mint jó ház esetében, itt is az illeszkedésben rejlik a válasz. Táj és ház megfeleltethető egymásnak: a villa reprezentációs igényével kitűnik környezetéből, és ugyanakkor elegánsan simul, lépcsőzik le a tájba. Nem könnyű terepviszonyok fogadták az építészt a rendkívül meredek, körülbelül fele arányban kihasználható telken, ami azonban sok jól kialakítható részletet és változatos kertkapcsolatokat is kínált. A 45 fokos, keleti lejtésű terep egy hármas alaprajzi egységet határozott meg, amelyben másfél szint különbség keletkezett a bejárat és az attól legtávolabb eső, legalsó kerti szint között.

A hossztengelyre szerkesztett épületet vertikálisan egyetlen közlekedési rendszer, a lépcsőház traktusa mozgatja át. Szerkezete a belsőben sincs elrejtve, s üvegfalán keresztül kifelé is tisztán feltárt. Maga a lépcsőzetesség az egész házra és a kertre is jellemző. Az egyre beljebb húzott emeletek szintjein felfele, a lejtőn pedig fokról fokra lefele építkezik a tömeg.